KÉT (SŐT TÖBB) KÉRDÉS SELYEM ZSUZSÁHOZ

Írásaidban nagyon sok csalódásról, félreértésről, rossz döntésről, igazságtalanságról, hazugságról, elhibázott életről lehet olvasni, és mégis, másoktól is hallottam már: írásaid vigasztaló hatásúak. Szerinted mitől azok?

Talán éppen attól, hogy sok emberi vacakságról van szó bennük - ha nem volnának, a drágák, nem is kellene megvigasztalódnunk. A vigasznak ők az alapfeltételei. Persze ők próbálnak maximálisan hatni, és ha minden jól megy nekik, akkor meg sem állnak addig, mígnem az ember lebénul, és egy vak hangot sem bír kimondani. Ha már írsz, azt jelenti, valami beleköpött a levesükbe.

Írás közben az emlékek megbontott fala mögül sok olyasmi is előjöhet, ami fájdalmat okoz. Volt-e olyan, amikor abbahagytál egy szöveget, és esetleg soha többé nem folytattad, annyira gyötrelmes lett volna? És volt-e olyan, amikor lett volna lelkierőd, viszont úgy érezted, hogy nincsenek megfelelő szavaid? Egyáltalán, mi az írás legnagyobb akadálya? 

Érdekes dolog ez az emlékezet: mind más dolgokra emlékezünk, s hogy miért van ez, nem tudom, el kell képzelnem, s én íráskor tudom a leginkább elképzelni. A nyelv a maga ostoba sztereotípiáival és jótékony, kreatív öniróniájával mutatja megi számomra, hogy az, amire esetleg úgy emlékeztem mint fájdalmas dologra, lehet, hogy egészen más érzelmeket és reakciókat is képes volna kiváltani: lehet csodálkozni, lehet mérgelődni, lehet nevetni. S hogy mi az írás legnagyobb akadálya? Hát a hét főbűn.