Az írás, a beszéd, a hallgatás és a megoldások sokasága 

   Selyem Zsuzsa Mire vársz című novelláskötete, mely a szerző Erdei politika-könyvével egyszerre jött ki a 2009-es könyvhétre, finoman világít rá régiónk mai társadalmi helyzetére. E jelleget mind Szilasi László, mind Csutak Gabriella írása hangsúlyozza amellett, hogy mindkét kritika e Selyem-könyvnek a nyomozáshoz, a figyelem összpontosításához hasonlatos aktusaira is reflektál. Jelen szöveg a nyomozást az írás, a beszéd, a kimondás, a ki-nem-mondás, a hallgatás viszonylatában tárgyalja, ugyanis e kötet legnagyobb tétje talán az, hogyan mutatja be szerzője irodalmi nyelvjátékait. 

A Mire vársz az írás problematikájának bevezetését rögtön a szabályok áthágásának tematizálásával kezdi. A Monte Carlo elbeszélője a papírra vetés során közli, hogy ezt az aktust valójában nem tehetné meg: „De az, hogy most itt ülök, és titokban ezt írom, már önmagában fölborít minden rendszabályt, hát miért ne próbálhatnék meg akár emlékezni is.” (7.) Az emlék, az emlékezés kulcsfontosságúvá válik a kötet egészében, hiszen az írás esetében a már létező szövegekkel való telítettség adottnak vehető. A beemelt részlet lehet akár a Monte Carloban megszólaló narrátor egyik kuncsaftjának „meséje”, akár a Kis Varsó Nefertiti teste, akár az Anya füzetében lévő kisebb egység, illetve egy ismert dal is. A filozófiai diskurzusokra való rájátszások ugyancsak e funkciót töltik be.

    Az Anya füzetéből való „kölcsönzés” kényszeréhez kapcsolódik az átemelt mondatok megértésének próbája az Anya nincs-novellában, amelyben a másolás két típusa mutatkozik meg erőteljesen. Az első, feltehetőleg a fiú általi másolás tényleges vonalkövetés: „néhány mondatot bemásoltam ebbe a füzetbe” (107.). Természetszerűleg a fiú ezen túllép, értelmez. Az Anya leírt mondatai is nem egy esetben másolatok, idézetek. A fiú megpróbálja felfejteni az idézeteket, majd valószínűleg az Anya hozzájuk fűzött megjegyzéseit, és ezek után jut erre a következtetésre: „Az Anya füzeteiben csupa idegen mondatok voltak. Okos mondatok, amiket Anya nem tudott betartani. Az ő mondatai szinte csak arról szóltak, hogy mi mindent nem tudott betartani.” (112.) Amikor a naplók eltűnnek, vagyis amikor a húg a saját fiókjába teszi őket, a fiú rákényszerül önnön mondatainak használatára.

   A másolás másik, előbbitől lényegesen eltérő típusát a húg hajtja végre. A füzetekben leírtakat részint átírja: „Anya füzetében nem így végződik persze, mert ott nem mese van” (111.), „Persze ez a mese is Anya füzetéből van, csak egy kicsit átalakítottam”. (118.) Ezek az átírások hasonlóképpen működnek, mint A sebhely című novella ráéneklése: „A rekedtes női hang magabiztosan és hamisan ráénekelt”. (78.) Mind a két novellában a vegyítéssel van dolgunk. A „ráéneklés” révén létrejött hang minőségéről azért nehéz nyilatkozni, mert egyben újradefiniálódik a szöveg: „ott nem mese van” (111.). Az Anya nincsben szereplő húg írásában szintén fellelhetők a „vonalkövetések”, amelyek rendszerint az ő kisgyermekkorának eseményeit jelenítik meg.

   Az írással, kiemelten az egyes szám harmadik személyben írással az eltávolítást, a halál tényének elodázását problematizálja a kötet. A halálról való nyilatkozást, pontosabban a szeretett személy elvesztéséről való írást ily módon könnyítheti meg az idegen nyelv használata.

   A leírt szöveg olvasása közbeni nyomozás elvezeti a kislányt anyja halálának tényéhez: „Mert Anya nincs. És ezt már egy éve mindenki tudja, csak én nem. Most sem mondta meg senki, Kati szövegei nem számítanak, és senkié sem, mert itt van Anya füzetében, hogy meg kell halnia”. (121.) A kimondotthoz kapcsolódó kutatás, következtetés leginkább a Monte Carlo elbeszélőjénél érzékelhető. Az erotikus telefonhívásokat végző nő kapcsán szinte egy olyan felügyelővel van dolgunk, aki a legkisebb részletekből a kuncsaftja egész életét ki tudja rakni. A hallgatásból szintén információt tud szerezni ügyfeléről. Ebben nyilvánvalóan segít az, hogy a telefonkészülék kiírja a számot, tehát az országot és a körzetet nem kell „kinyomoznia”: „Rómával, hihetetlen ugye?, csak hallgattunk. Szerintem latinul. Fölhívott, a készülékről leolvastam a számot, hallani nem volt mit, és én sem szóltam”. (14.)

   A Cicák (Medúzák)ban a hallgatás, a meg-nem-nevezés a szavakba nem önthető mértéket jelöli: „Személyes életükben mindkettejüket a férfiak hozták lázba, Diánát igen hevesen, Bertit, hát ez nem fér ebbe a mondatba. Ebbe sem. Inkább hagyjuk”. (59.)

   A kötet nem csak ezzel a csenddel érzékelteti a hallgatás kényszerét. A No sorryban a hallgatást valamiféle bensőséges viszony vagy talán az első megszólaló rejtett titka, a „prof” és e megszólaló családjának eseményei közötti hasonlóság eredményezi. A második megnyilvánulónál az előbbivel rokonítható gátló tényező nincs, illetve nem bírhat nagy súllyal: „Nem, erről én nem beszélhetek. / Hát legyen: akkor elmesélem én”. (122.)

   Az előbbi ellenpontjaként valósul meg az a technika, amelyet a Mire vársz-kötet A sebhely című egységében mutat be, ahol is nem egy alak hallgatásában lehetünk bizonyosak, hanem több alak megszólalásának vegyítésében az elbeszélő szólamában. A kimozdítottság válik bizonyossá.

   Selyem a gesztusnyelv (Artaud) használatának bemutatásával a bármiféle nyelvbe vetett hitünket megkérdőjelezi/megkérdőjelezteti. A gesztusnyelven „kimondott” éppúgy lehet füllentés, hazugság: „Martin gyerekként is a káprázatos dolgokat kereste, s ha nem talált, és persze alig talált a kelet-európai bárgyú kollektivizmus szürke hétköznapjaiban, kitalált magának egy életet, amelyet ő bonyolíthat kedvére. Mesélt például a szombatista imaházukban termő méteres átmérőjű narancsokról (azt, hogy egy méter, nem mondta, hanem, a hitelesség kedvéért, mutatta)” (Berlini töredéknő, 18.). A füllentést, a hazugságot azonban tompítja a „mesélés”. A „mesélés” még mindig kellemesebb a befogadónak mint az az eset, ahol a nyilvánvalóan a hamisat üvöltik számára, s a hangerővel próbálják a hazugságot igazzá tenni: „De végül mi láttuk be, hogy nem lett jobb… Ezért egyre hangosabban üvöltöttük az ellenkezőjét…” (Dubinuska, 106.). Az átírás kényszere nemcsak az Anya nincsben szereplő kislány sajátja, hanem e kötet minden alakjáé. Ugyancsak az átírás és a hozzáfűzés tényére hívják fel a figyelmet az Ivartalan című egység dőlttel szedett mondatai. A szerző itt (is) a többszólamúság esetét erősíti a kötetben.

   A Mire vársz novelláinak olvasása közben az Ivartalanban közölt meghatározás újra meg újra az eszünkbe ötlik: „nem az, hogy nincs megoldása, hanem sok megoldása van” (45.). A kötet értelmezhető a töredezettség vagy a régió sajátosságai felől, ám az n+1 számú kérdéskör visszatérően az olvasás és az át/meg/ráírás problematikájára kapcsolódik. Az olvasó hiheti azt egy-egy pillanatra, hogy egy-egy gondolatfutam lezárult, de rögtön észreveszi az abba beleírt többit. Selyem Zsuzsa kötete megbolygatja a tiszta kategóriákba vetett bizalmunkat, az olvasót szintén „átírja”, ezért is tekinthető 2009 (egyik) legfontosabb könyvének.

 Kovács Flóra

 (http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4971)