Az egyik Szabó Róbert Csaba-történetben fontos foglalatossága az elbeszélő lánynak, hogy kicserélje a madárijesztőkben a szalmát. Foltozgatja is őket, noha tisztában van vele, mozdulatlanul vigyorogva ő maga játszhatná el legjobban ezt a szerepet: a seregélyek elriasztását. Az emberi és a növényi világ, az élők és a tárgyak, állatok és magasabb rendű lények, testek és gépek szétválaszthatatlanul keverednek el egymással a novelláskötetben, és van ennek valami meg-megborzongató hatása.

Sötét tónusúak a szövegek, észrevétlenül csempészik a tudatba a rejtett félelmeket és vágyakat. Talán nem a tudat közepébe, inkább csak a bőr alá, hogy onnan szívódjanak fel.

Érintkezik a Kutyák birodalma című kötet a szerző első könyvének (Az egész Antarktisz kontinens, 2006) néhány mozzanatával. Van olyan szereplő (vagy legalábbis név), aki mindkét könyvben felbukkan: Lőrincz Terka, Fodor Péter például. És felbukkan a 173-174. oldalon egy kép leírása, amellyel afféle képmellékletként szintén az előző könyvben találkozhattunk: „A fotográfia Szovátán készül, tizenhat évvel ezelőtt, amikor anyánk a legnagyobb hatot elvitte magával üdülni. Ő maga középen fekszik, tökéletesen középen. Ott érezzük most is, elmozdíthatatlan ő középről. Dé és Emm balról most sétál bele a vízbe, Emm fogózkodva lépeget lefelé, Dé követi. Jé az anyjára hasonlít. De egyikünk sem veszi észre, hogy a mi anyánknak kibuggyan a jobb melle a fürdőruhából! Hever, mint egy ledobott fa, az oldalán, olyannyira, hogy a bal lába nem érheti el a földet, úgy, és még mindig nem kapunk levegőt. Sós vizet lehetne így nyelni. A feje alá törülközőket hajtogat össze Emm, de akkor még nem lehetett a csöcse kint, különben Emm törülközőhajtogatás után visszapakolta volna. Most meg mindannyian háttal állunk, hogy is láthatnánk meg. Kiderül, hogy anyánk tizenhat évvel ezelőtt félmeztelenül fekszik a szovátai strandon. Az övé az egész móló. Mi is az övéi vagyunk." Az idézet érzékelteti, ahogy a Szabó Róbert Csaba-történetek a perspektívával bánnak: a nézőpont időben és térben egyaránt kimozdulhat, a szöveg pedig váltogatja a kívülálló, a szenvtelen, a személyes és a metaforikus beszédmódokat. Nem lehetünk biztosak benne, hogy a soron következő bekezdés határán ugyanonnan haladunk tovább, ahol éppen tartottunk.

Hogyha támpontokat keresünk Szabó Róbert Csaba indázó, metaforizált mondatainak megfejtéséhez, akkor többek között Vári Attila, vagy hozzá időben közelebb Papp Sándor Zsigmond írásaiban bukkanhatunk nyomokra. Hangulatilag mindenképpen hasonló szövegvilágokról van szó: a sötét tónus, a lefojtott feszültségek is stimmelnek. Általában valamiféle fordulat vagy csattanó felé haladnak a történetek, ezeket viszont a többnyire rövid terjedelem és az elkalandozó cselekményszövés mellékvágányra tereli, viszonylagosítja, és így nem az egyenes vonalon előrehaladó történet képzetét keltik az írások. Igaz, amikor (viszonylag ritkán) a lineáris szerkezetet követik, akkor erős és emlékezetes darabok születnek ebben a kevésbé kísérleti szövegtípusban is - például a Rác Florin tizenhat disznótora című írás, amelyben a szerkezeti játék „csupán" arról szól: az elbeszélés a történet végpontjától indul, hogy az írás végére érkezzen vissza önmagához.

Az események, a motivációk láttatása szempontjából töredékesek az írások, és mégis valamiféle áradó szövegfolyam benyomását keltik: ez az alaphangoltság a kortárs próza mikszáthi vonalon haladó írásmódjához közelíti Szabó Róbert Csaba szövegeit, és akár Grendel Lajos vagy Grecsó Krisztián munkáit is eszünkbe juttathatja. Kibontott és eltérített, ironikus kontextusba helyezett anekdotákba botlunk lépten-nyomon. Ennek a szövegtípusnak az extrém változatát is beleírja könyvébe a szerző, A Beszélő Ember című írásban. Félix Jeromos hetedik születésnapja után, korábbi némaságát megtörve folyamatosan beszél, beszédmódjának leírását akár önreflexív mozzanatként is beazonosíthatjuk: „Mondókája elágazó volt, sokszor alig vagy egyáltalán nem lehetett követni. Néha meg úgy tűnt, mintha egy bizonyos személyhez beszélne, és amikor az apja már-már felismerni vélte, hogy ő a megszólított, hirtelen az anyjához kezdett el beszélni, és amikor az anyja is közelebb jött, akkor megint másvalakit választott ki, legtöbbször olyan személyt, aki nem volt jelen." (138.) Az állandó beszédkényszer természetesen problémákat szül Félix Jeromos beilleszkedésében - az iskolában vagy általában a közösségben, a szövegáradat „becsatornázásának" kínálkozó útja végül az írói szerep megtalálása (majd elveszítése) lesz. Az írásgyakorlat kezdetben az egyetemi előadások lejegyzéséhez kapcsolódik (és ez a társakénál jóval terjedelmesebb jegyzeteket eredményez), később elválik attól, és önálló szövegtömböket képez, amelyek utólag „korszakolhatóvá" teszik az életművet: létrejön a Gyümölcs Korszak, a Halas Korszak, a Hangszeres Korszak, a Hegység Korszak és így tovább. A szövegek termelődésének és befogadásának allegóriáját írja meg Szabó Róbert Csaba ebben a történetben. Mintaolvasókat talál magának Félix Jeromos, a „strukturalista" Rebeka Laurát, aki jelzőinek és motívumainak változásait jelzi vissza neki, Mária Krisztinát, aki valóságos menedzserként egyengeti pályáját és végül Alfréd Valentájnt, a kutyát, aki bizonyára némasága miatt válik tökéletes ellenponttá, és ezáltal tökéletes olvasóvá.

A Kutyák birodalma mintaolvasóinak száma természetesen tetszőlegesen gyarapítható, amennyiben valaki számára az itt felkínált szerepek egyike sem tűnne eléggé vonzónak. Szabó Róbert Csaba második könyve egyértelmű előrelépés írói pályáján, és nagyobb szövegtömbök lehetősége villan meg mögötte.

Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2009. 184 oldal, 1800 Ft